(Tekintettel arra, hogy az alábbiak technikai továbbítását végző kezdő kettős apa kissé fáradt, feje zavart, komoly elvárásokat szellemi terhelhetőségével kapcsolatban nem érdemes támasztani, ezért a címzettek köre az itthon rendelkezésre álló szórványos információk alapján lettek összeállítva, lehet többszörözve, s hiányokat szenvedve, ezért kérlek benneteket, ha valaki kimaradt küldjétek meg neki is a levelet, cégen belül továbbítsátok... Köszönöm. Most megyek én is alszom egyet.)
Kedves Nénik meg Bácsik!
Ha érdekel, elmeséljük a mai napunkat...
Hopsz, bocs. Mi vagyunk a Barosi prücskök.
Szóval az úgy volt, hogy reggel keltünk az anyuvalbanben, s mint már régen, tök jó volt, mert lebegtünk a burokban, anyu néha valamit mászkált, és mi frankón ringatóztunk, tudjátok ahogy kell...
Aztán valami ostoba félreértés következtében valaki kilukasztotta a lufit melyben kellemes langyos életvizünkben lebegtünk.
Pedig olyan jó volt, naponta többször jött a kajcsi a slagon, s bár anyunak kicsit sótlanul kellett táplálkoznia, de sok husit meg gyümit küldtek lefele.
Nomeg anyu beszélgetett velünk, és kívülről is sok érdekes hang szüremlett hozzánk, néha meg úgy éreztük, hogy az egyik hang igen ismerős (hát a hang gazdijáról kiderült, hogy ő az apu). Ez utóbbi néha énekelt is nekünk, de erről a későbbiekben majd lebeszéljük...
Naszóval jött a félreértés, és elfolyt a lé, ha nincs lé, meg mint tudjátok, pucolás van, mert a lé a tét, akarjuk mondani a benlét.
Aztán anyu lefeküdt, és igen furcsa volt, mert eddig, ha anyu feküdt, nem mozogtunk az inerciarendszerünkben, mostmeg teljesen érthetetlen erők lötyböltek minket.
Szóval lötybölés, aztán nyugi, aztán kinyilt anyu hasa és valaki kopogtatás nélkül, ottrombán elkezdett minket kifele ráncigálni, de hova is...
Na itt a lényeg. Nem tudom ismeritek e ezt a világot, de ez itt tök furi. Itt többen is vannak, nemcsak mi meg az anyu, meg a hangok.
Ráadásul hideg van, szárazság, nekünk kell strapálni magunkat a levegőért, és ha nem csináljuk, hát püfölnek minket, hogy legalább bőgjünk.
Aztán hideg víz alá raknak, majd 40 centis csöveket dugnak az orrunkba, meg a fenekünkbe. Naszóval jó helyre kerültünk.
Hovatova anyuval még a pocakon innen nem is találkoztunk igaziból, mert a kiráncigálás után bugyolálás, rohanás, ésatöbbi ésatöbbi..., szóval anyura épp csak egy pillantást tudtunk vetni.
Neki is lehet valami problémája ezzel a világgal, mert mintha kicsit ő is megviselt lett volna, bár mosolygott, de ezt biztos csak udvariasságból tette.
Persze a rohangálás közben előkerült az ismerőshangú apu, de ez is egy problémás fazon, mert meg sem tudott mukkanni, biztos kommunikációs zavarai vannak.
És nem tudjuk mi a funkciója egy apunak, de meg sem próbált megvédeni minket a gumikesztyűs zöld szörnyektől, akarjuk mondani hölgyektől, csak állt némán, valamitől reszketett a szájaszéle, és valami igen rossz vizkiválasztása is lehet, mert az arcában levő két fényes micsoda is vizesedett, pedig ilyen lé nekünkcsak az orrunkon, s szájunkon jött ki.
No mindegy, ezen is túl voltunk, feküdtünk kicsit valami piros, meleg fény alatt, majd jöttek, s vittekminket egy máshova, ahol bebújtunk valami meleg, de száraz és áttetsző kuckóba, a jó megszokott lé helyett pedig lét kapunk csövön. Talán azt hiszik ez van olyan jó, mint ott bent, hát nem.
Csak kihúzzuk itt addig amíg megjön anyu.
Az alábbi képeket személyiségi jogainkat csorbítva az ismerőshangú apu akarta mindenképpen elküldeni nektek, ami valami törzsi szokás a világ anyu hasán kívüli részén, hát hozzájárultunk.
Én Barosi Viktória, igen büszke vagyok magamra, mert apámra még öcsémnél is nagyobb hatást gyakoroltam.
Náná, hogy elsőszülött voltam, hiszen ezért kavartam már mióta a nyíláshoz legközelebb, még annak árán is, hogy jól megtermett öcsém bosszúból többször is beleállt a pocakomba.
Node nem ez volt a hatás kiváltója.
Hanem az öreg rám néztében azonnal szétaggódta magát, hogy ily csenevészen életképes vagyok e. Dehát neki már csak tudnia kellene, hogy aki le van maradva az jobban igyekszik, nomeg a zöldhölgyek is, kik kicsit jobban értenek apám eggyügyü nyelvén, magyarázták neki, hogy nincs itt semmi baj, csak kicsit kicsivagyok, de 10-ből még így is elérem a 9 pontot.
Különben is az álljon elém aki 1490 grammból kihoz egy magamfajta helyre teremtést, mert lássuk be az öreg abszolút nem elfogult velem szemben, mégis ezt mondta nekem. Valamit magyarázott, hogy a kiházasítás előtt azért még nem árt egy kis kiigazítás, de apróságokkal egyenlőre nem érek rá foglalkozni.
Mint mondtam, sokat törtem a fejem, hogy kerülhetném el a közszereplést, merthát se a fodrász, sea kozmetikus nem érkezett még meg a fotózásig, ráadásul a kuckóm körül repkedő fehér ruhás angyalkáknak senki nem tanított szépségápolást.
Nem tudják a lelkemadták, hogy a fejdíszt a hajhoz kell csatolni és nem a kobakba kell szúrni.Ha kialudtam magam, majd megbeszélem ezt a kérdést velük...
Ja és mit szóltok a karkötőmhöz? Nekem tetszik, bár ez egy elefántra is kényelmesen ráillene, derékban.
Az élet különben szép, csak itt kint kivált fárasztó, úgyhogy elmerülök súlyos gondolataimban, s álmodom keveset, mert ha álmodom, olyan mintha a mai nap nem is lett volna, és még mindíg anyuvalbanben lennénk az öcsivel.
Ja öcsi, itt jön a te premiered, csak fogd rövidre, mert hátha közben valahogy itt lesz anyu, mert miért is nincs itt anyu? Addig én csak az anyura gondolok...
Barosi Mihály vagyok a IV.
Ha majd kicsit nagyobb leszek és már nem lessz ennyi dolgom, majd jó letolom apuékat, mert ez a nap strapás volt. Zöld szörnyellák rémisztgettek, kínoztak, a Viki is megelőzött, hát volt már jobb napom is.
Legalább annyi jó van ma, hogy most itt valahol ahol vagyok fehér angyalkák vannak, akik nem azzal szórakoznak, hogy minket bőgetnek. Sőt ezek örülnek, ha nem tesszük, pedig még nem is edzettem be a hangszálaim, szóval szinte szégyenlem gyenge kis hangom.
Szóval most itt vagyok valahol ahol vagyok, sürgősen elnyújtózom és elmerülök a létezés komoly teendőibe.
Hja, ha az ápolatlan külsőm feltünne valakinek, az azért van, mert anyuból kijövet valahogy víz maradt bennem, s ez időnként kitalál belőlem. A végeredmény különben egész impozáns, hiszen már most látszik, hogy a szakáll legalább olyan jól fog állni nekem is mint apámnak. Az orromra sem lehet panasz, mert a vak is látja, hogy ez nem baba orr, ez egy igazi felnőtthöz való orr, ami jól is jön mert már majdnem negyed napos vagyok.
Hopsza, itt valami kinyílt elől a fejemen. A fene se gondolta volna, hogyha itt elöl erőlködöm, hát ez kinyílik és beömlik a fejembe ez a sok világos. Erről előbb utóbb valami tudományos értekezést kellene összedobni, valami újszülött konferencián. Tud még rajtam kívül valaki ilyet?
Látom te tudsz. Gyanús is vagy...
Szóval megszülettünk, e levél írásakor már egy tucat órát töltöttünk pocakon innen. Összefoglalva onnan jobb volt, dehát alkalmazkodni kell a körülményekhez.
Sajna legalább még négyszer-hatszor ennyit kell várjunk anyura, hogy megjöjjön a tejes cucli, és valami emberhez méltót is ehessünk már, hamár itt vagyunk. Ez kicsit soknak tűnik nekünk, apu is aggódik, de nem mutatjuk ki neki bánatunk, mert az öreg még itt roppan össze az idegtől.
Tárgyra térve anyu megjön, pontosan majd, aztán itt leszünk egy kicsit ahol vagyunk, hogy a Viki is megnőjön, mert itt valami olyan szűrő van, ami a méreten aluliakat szűri ki, a nyagobbak meg átjutnak rajt, s mehetnek haza. De mi eddig is hárman voltunk együtt, s ha már újra meglesz anyu, nem akarunk megint nem hárman lenni, sőt ha az ismerőshangú apu is tudna kicsit csaklakozni hozzánk, úgy egész teljesnek tűnne ez a világ, talán elviselhetőbb is mint amilyennek ma bemutatkozott.
Mára ennyit mert már a villamos is aluszik, mi is, és az öreg is lefeküdne végre.
Mindenkinek kellemesebb születést kívánunk, akik meg már túl vannak rajta, azoknak a mainál kellemesebb napokat...
Viki és Misi
2003. október 25.
Ui.:
Akit csak a tények érdekelnek, annak tudunk olyanokat mondai mi is mint Viki 45cm 1,5kg 2003.10.25 9:47, vagy Misi 48cm 2,1kg 2003.10.25 9:47, de ezek a mai napunk történetéhez alig alig kapcsolódnak, hiszen csak annyit jelentenek, hogy most itt vagyunk ebben a kuckóban, s várjuk az anyut meg a kajcsit, hogy akkorák legyünk már végre, hogy átférjünk a szűrőn és hazamehessünk rajta keresztül.