Kedves Nénik és Bácsik!

Az érdeklődőknek most elmeséljük az elmúlt idők történetét...

(A gyengébb idegzetűek és a lassú internet kapcsolattal rendelkezők halasszák későbbre az összes kép letöltését, illetve javasolt az oldal lementése saját háttértárolóra, mert a teljes terjedelem 5MB, ami valami olyan dolog, amire a számítógép előtt ülve nagyon sokat kell várni. A képekre kattintva azok új ablakban nyílnak meg, ahol teljes méretükben megtekinthetők, ha jól kattingat az ember lánya-fia.)

Elegünk lett a kórházból, meg abból, hogy ott össze szedjünk minden bacit, amitől aztán fájt a pocakunk.

Saját felelőségünkre szépen hazajöttünk. Persze itthon meg a nagyapa, meg apa, azután anyu lett taknyos, de nagyon, sőt felváltva állandóan vissza is esnek ebbe az állapotba, dehát őket nem küldhetjük el, mert akkor mi lesz a kiszolgálással? Anyuékat meg az aggasztja, hogy mi ne kapjuk el a bacikat, de erről szó sem lehet, mert még egyet sem láttunk, így azt sem tudjuk mit kellene elkapni. Halkan megjegyezzük, hogy ki vagyunk a vízből ezzel a selejtes génállománnyal, abszurdum, hogy láthatatlan bacik gajra vágják teljes személyzetet.

Na itthon aztán kivertük a balhét, mert nem tetszett a szobánk, ahol jellemzően még mindig nincs csillárunk.

Mivel beláttuk, hogy szüleink, ha megfeszülnek sem tudnak alapvetően változtatni szobánkon, hát néhány nap után megnyugodtunk, amit elősegített az is, hogy apánk spórol a fűtéssel és a kórházi 26 fok után itthon 22-23 fokban dermesztnek bennünket.

Különben szüleink fixa ideája, hogy nekünk állandóan aludni kell, de ezzel messzemenőkig nem tudunk azonosulni.

Én, Misi például evés közben – amit egyébként fénysebességgel igyekszem véghez vinni - előszeretettel nyelek levegőt köbméter számra, ettől aztán fáj a pocakom. Valaki azt gondolhatná, hogy ez botorság, viszont ez ad ihletet művészi megnyilvánulásaimhoz. Képes vagyok a halálsikolytól a reményvesztett sóhajig terjedő tartományt, oda-vissza többször leskálázni. Apám, aki különben kockafejű mérnök ember, és dunsztja nincs az önkifejezésről, meg a művészetről, egészen jó művésznevet talált nekem, amit alkalom adtán hivatalosan is fel fogok venni: Barosi Mihály a IV., helyett Nyivánka.

Velem egyébként is különös dolgok történnek, evést követően valaki vagy valami nyomja a pocakom és tök hangosakat böfög, ami köztudottan illetlen dolog, de rájönni nem tudok ki garázdálkodik itt bennem. Többször előfordul, hogy ez a böfögő gazfickó még a nehezen beszerzett anyatejcsimből is visszapakol.

Én, skizofrén Viktória, vagy Vikus?, vagy Mókus?, vagy Mogyoró?, vagy Boszorgány?, vagy már én sem tudom mi is a valódi nevem, oly sok módon tisztelnek már, szóval én nem érzem szükségét, hogy Misihez hasonló ajzószerekkel, illetve módszerekkel éljek.

A nevekhez tartozik még, hogy legutóbb, mintha valami DuciJucit emlegetnének anyuék velem kapcsolatban, ami ha tényleg a legújabb nevem, akkor minden kétséget kizárólag bármely brazil szappanopera szereplőjének nevével felvehetem a versenyt névhosszban. Lehet, hogy üldözési mánia, de azt feltételezem, hogy e név talán küllememre akar utalni, ami érthetetlen, hiszen ha megvizsgáljuk pár héttel korábbi képeimet, akkor csak jobb kiállású vagyok most, bár… akkor is gyönyörű voltam.

Jó! Lehet, hogy művészi érzékem is hagy némi kívánni valót maga után, de én a szülőket nem művészetem által, hanem egyszerűen csak fizikailag akarom uralni. Szóval én szép nyugisan étkezem, nem fárasztom magam hasfájással, és adott sok szabadidőm alatt egyszerűen ordítok – és nem olyan szabványos és kisbabás oával, mint kisnagyöcsém, de emberes módon, igazán.

A hatás fokozásához ellestem kisnagyöcsi hihetetlenül nagyszerű módszerét, ő ugyanis már régen tud vizet ereszteni a szeméből ha előadást tart, nekem ez csak pár napja sikerült először, de egyre remekebbül megy, és a szülők igen kedvezően reagálnak a mutatványra.

Ki kell ugyanis használni a fennmaradt kis időt anyuék megneveléséhez, ami abból adódik, hogy teljesen félre tájékoztatják őket a fehérruhások. Szóval ők úgy hiszik, én majd 3 hónaposan kezdem őket rávenni, hogy állandó társaságot biztosítsanak számomra, és erre az időpontra gondolják majd megerősíteni állásaikat, de hát én sem tegnap jöttem a pocakon inneni világra, ha ők úgy, akkor én már most kezdem a nevelést, mert persze ez is ostobaság, hogy engem nem kell egész nap kézben tartani.

Sokan, jók és rosszak kutatták már az alvatlanság akarat gyengítő hatását az emberekre, mely tanulmányokat átvizsgálva, magam is fejlesztettem módszereimet. Esténként, miután a szobában az éjszakai fény – ez nem paradoxon, nálunk tényleg van fény éjszaka, csak más mint nappal – kigyullad és anyu aludna kicsit a következő étkezésig, én szépen ütemezve fel-fel ordítok, persze nem nagyon, csak éppen annyira, hogy álomba szenderülő anyu felébredjen. Művész hajlamú öcsi is talán megértett valamit az elképzelésemből, mert ő erre az időszakra ütemezi egyedülálló nyögésekből, sikolyokból és mekegésből álló darabjának előadását.

Sajnos anyuék is rájöhettek valamire, mert nappal, amikor világosabb van, anyu néha eltűnik órákra, és ekkor kipihent apu jelenik meg, akivel kezdhetjük az egészet elölről. Valószínűleg anyu közben valahol titkon szusszant egyet, apu meg addig ráz minket, amíg muszáj kicsit bealudni, vagy legalább úgy tenni, mert különben apu kiabál, csapkod, vállra fektet, vagy tuszkolja azt a buta guminőt a szánkba, ami csak igen nagy hiányban szenvedőknek adhat kielégítést, de nekünk egészséges pici embereknek csak az igazi nő, az anyu jó e célokra.

Annak érdekében, hogy anyuék ne unatkozzanak, különböző műsorokat találunk ki. A legmókásabb, a gyermekorvos kihivogatás. Senkit ne tévesszen meg a gyermekorvos elnevezés, ennek semmi köze a gyerekekhez. A gyermekorvos feladata az, hogy a feladathoz fel nem nőtt szülőket segítse, hihetetlen komplex gondolkodású és önkifejezésű gyermekeinek megértésében, azaz alapvetően az értetlenségtől teljesen ideges szülők sürgősségi megnyugtatása a feladatuk, ezért nevezhetnénk is a házi, illetve ügyeletes gyermekorvost, mondjuk szülőorvosnak is, de ez az elnevezés talán sértené a szülők érthetetlenül érzékeny önérzetét.

A cél érdekében, hol véres taknyot produkálunk orrszíváskor, hol Misi visszaböfizi az anyatejjel kevert Maltofer nevű, a vérhez kísértetiesen hasonlító színű gyomorkeserűt, amit valamiért gyógyszernek is neveznek, vagy éppen Misi behorpasztja a fején a kutacs nevű mélyedést, amitől aztán úgy néz ki, mint ET. Öcsi ezt a kutacs mozgatást oly mesterien műveli, hogy mire a szülőorvos megérkezik, kerek a feje mint a narancs. Ez azért is mókás, mert a doki oly tanácstalanul áll a szülők előtt, hogy nem tudja egyenesen, vagy görbén vonja kétségbe apuék értelmi képességeit.

A legújabb találmányunk, hogy a kettőnk közül nyugodtabb Misi olyan tüneteket produkál a neurológusnak, amitől kóros és súlyos izomtónusokról kezdenek el beszélni, miközben az állandó kiflibe feszülő és balhézó Mókus a nyugalom istennőjének lett kikiáltva. Na ettől a szülők olyan zavarba lettek, hogy most a Svábhegyi kirándulásig törhetik a fejüket. A lényeg, hogy mi nyertünk egy négyszemélyes ingyen autós kirándulást a Svábhegyi gyermek kórházba, ami remélhetőleg valami szép helyen van.

Hosszú távú célunk különben, hogy anyuékkal megszerettessük ezeket a kirándulásokat, ugyanis az autóban kiválóan lehet aludni. (Az autó egy olyan időutazó eszköz, ami kellemes rázó mozgást végez, miközben megnyugtatóan búg, és az ember lánya-fia mindig valahol máshol köt ki vele, pedig ugyanazon az ajtón rakják be és veszik ki belőle).

Persze azért a kímélés okán, kevésbé aktív szórakoztatását is biztosítjuk anyuéknak. Egyik kedvenc időtöltésünk, főleg a lefekvés körüli időkben a bébipóker. A játék lényege, hogy apánk megpróbálja a guminőt az arcunkban tartani. Hosszabb rövidebb ideig fenntartjuk annak látszatát, hogy bevettük a maszlagot, és mikor a megfáradt szülő a hajlongástól sajgó tagjait egyengetve, lélegzet visszafojtva, hitevesztetten reménykedve elkezd felemelkedni ágyunk fölött, egy elegáns, de nagyon frappáns nyelvmozdulattal, arcizmaink legkisebb rezdülése nélkül kiplottyantjuk a szólásszabadság legádázabb ellenségét.

Aztán szoktunk például pofákat vágni, de legmesteribb arcformációinkat amatőr fotós szüleink képtelenek lencse végre kapni...

Aput a leginkább kancsalítással lehet az őrületbe kergetni, ezért ezt sűrűn gyakorlom, már egészen kaméleon szerűen tudom szemeimet meresztgetni, de hiába minden igyekezet, apuék egyre abban reménykednek, hogy talán kinövöm.

És mi a hála a körültekintő és kíméletes szülő idomításért? Ha elszakad náluk a fonal, ezek képesek és egymás mellé raknak minket, és anyuék füle helyett a mienk cseng a hangzavartól, és persze a nevelési módszer hatásfoka is drasztikusan lecsökken.

No és persze nálunk is volt Karácsony. A Karácsony az olyan nap, amikor azért van nagy hacacáré, mert valamikor régen egy hozzánk hasonló, Jézuska nevű kisember szintén pocakon kívülre keveredett, de ez a kisember, amikor nagyember lett olyan csuda dolgokat tett, hogy még mindig nagyon sokan emlékeznek tetteire és mondásaira. Jézuska egy csomó okos és értelmes dolgot tett és tanított, de bárhogy tanulmányoztuk a nagykönyv nevű Bibliát, sehol nem találtuk a karácsonyf használati útmutatóját. No nem baj, mert különben jópofa dolog ez a világító, szikrázó, csillogó-villogó és jó illatú fa, csak korunknál fogva ez még minket nem köt le.

Mi szépen elfogyasztottuk a szentestére rendelt vacsoránkat, és ezután bizonyos feltételekkel, hozzájárultunk, hogy a kiszolgáló személyzet is táplálékot vegyen magához. Ezek a felnőttek különben rendkívül körülményesen étkeznek hozzánk képest, de mi megértően és udvariasan nézelődtünk az esemény során, hova tovább, az érdeklődésünkre számítható esemény hiányában részlegesen be is szusszantottunk.

Aztán Viki unalmában megviccelte az asztaltársaságot. Egyszer csak apu kétségbe esetten keresni kezdte az étkezőben terjengő lábszag okát, és próbálta kizárni a lehetőséget, hogy az ünnepi eseményre vízzel kezelt végtagjai okozzák az ünneprontó illatfelhőt. Hát beletelt jó tíz percbe amíg rájöttek, hogy Viki az alkalomra különösen valósághű szaganyaggal útjára engedett pelenka töltetet kevert.

Mint azt a melléket ábra mutatja, én, Mókus is meg voltam elégedve teljesítményemmel.

Nos miután elértem a kézbetartott pozíciót, az „angyali ábrázat” című állókép előadással igyekeztem ezt az állapotot minél tovább fenntartani.

Később, a szülők gasztronómiai élvezeteinek végeztével családi kört alkottunk, és szórakoztattuk egymást. Misi például szórakoztatta magát anyuval, a tornáztatás elnevezésű elfoglaltságot gyakoroltatva vele, melynek mellesleg igen kellemes, de illatos és hanganyaggal bővített mellékhatásai is vannak.

Hálából anyu szórakoztató közreműködéséért, Misi előadta a „megkönnyebbült gyermek”, valamint a „belecsodálkozom a világba” című élőképeket és szépen lassan megengedtük anyuéknak, hogy álomba ringassanak minket.

A szürke hétköznapokon is létezünk ám.

Kirándulásokat szoktunk szervezni a János kórházba, hogy ott kontrollozhassanak a fehér ruhásak. Ez nagyon kellemetlen is adott esetben, mert a kontrollozáshoz ezek a fehéróriások állandóan belematatnak óriási tűkkel a fejünkbe, hogy vért kapjanak tőlünk, pedig a vak is láthatja, hogy bennük eleve több kell legyen, de ezeknek semmi nem elég.

Van itt a kórházban még egy hely, ahol az egyik néni állandóan azzal szórakozik, hogy a csukott szemünkön keresztül összenedvesítse a szemgolyónkat, hogy aztán a másik néni meg két újjal szemeinkben matasson, és ha ez nem lenne elég, közben még valami erős fénnyel bele is világít a fejünkbe. Nem tudjuk mit keres, de bébi becsület szavunkra, nem nyeltünk le semmit, ami az övé lenne.

Kirándultunk már anyu munkahelyére is. Aki nem tudja, annak mondjuk, hogy a munkahely valami olyan hely, ahol semmi fontosat nem tesznek az emberek. Mi például nem ettünk anyu munkahelyén, sokan panaszkodnak, hogy aludni sem lehet, továbbá nem is pelenkáznak ott, meg semmi, de tényleg. Szóval anyu munkahelyén voltunk, ahol találkoztunk sok anyumunkatárssal, tehát olyan óriás emberrel, akik anyuval együtt sokat csinálták azt a valamennyi nem fontos dolgot ott ahol voltunk.

Szóval eltöltöttünk ott egy kis időt, nagyon kedvesek voltak az emberek, csak ők nem akartak aludni, pedig akkor éppen annak volt ideje, hiszen mi is épp azt tettük.

A sok ember között ott volt egy óriás néni, akit valami oknál fogva Zsuzsa néninek hívnak. Zsuzsa néni azért fontos, mert őt már ismerjük. Ő olyan tudós ember, aki ért az olyan komplex személyiségekhez, mint mi, kisemberek. Szóval Zsuzsa nénit onnan ismerjük, hogy nem sokkal az után, hogy pocakon innen kötöttünk ki, eljött hozzánk a koraosztályra, még anyu előtt, és jól megnézett minket, majd elment anyuhoz és elmondta neki, hogy egy kicsit sárgulunk ugyan, de ez így van jól, és ettől még nem vagyunk ázsiaiak, és hogy lesz ez még másként is, meg hogy nem vagyunk mi rossz gyerekek, hiszen működünk. Szóval ebből is látszik, hogy Zsuzsa néni érti a dolgát, mert hiszen mi tényleg nagyon jók vagyunk.

Az ázsiai különben olyan babát jelent, mit Tuong Van is volt, akinek a bőre sötétebb, mint a mienk, a szeme olyan mosolygós, és az orra alig nő ki az arcából, és ha felnőtt lesz, mint Van anyukája, akkor nem lesz olyan nagyon nagy óriás, csak kisebb óriás lesz. Ja, Tuong Van egy Vietnami kislány, aki Viki után került az általa korábban használt inkubátor nevű kis meleg kuckóba. Ez a Vietnam valami szinonimája lehet Ázsiának, de ez most nem fontos. Szóval Vannal a legutóbbi kontrollálás során is találkoztunk, és ő is jól van, és ő is olyan pici volt, mint Viki, csak ő még jobban elsiette a transpocak utat.

Időnként meglátogatnak még a Barosi elnevezésű nagyszüleink, a dédimama és a nénikénk is. Ez a nagyszülő dolog nagyon érdekes, mert a nagyszülő a mi szülőnk szülője, ami elég bután néz ki, hiszen szüleink is, meg nagyszüleink is nagyon öregek már, és szüleink nem is esznek már anyatejet, és a nagyszüleink is minket szórakoztatnak, nem aput, vagy anyut. Lehet, hogy tévednek, tehát akik hiszik ezt a szülő szülője dolgot, szerintünk a nagyszülő a szülő pótló tartalékszülő, de ez végül is mindegy, csak jöjjenek, sétálgassanak velünk, ringassanak, meg gügyögjenek azon az árnyalatlan egyszerű felnőtt nyelvükön.

Színesítendő a szürke hétköznapokat, illetve hétközéjszakákat Viki igazán eredeti ötlettel állt elő. Éjszakánként, de igazán csak éjszakánként, képes teljes mozdulatlanságban maradni több mint 12 másodpercig. Ez azért jó hecc, mert a bébiőr, ami egy sípoló masina, 12 másodpercnyi életjel hiány esetén elkezd sipolászni, minek eredményeképpen az éppen felügyeletet ellátó anyu, vagy apu frásztörés közepette rohan az ágyamhoz, és kap kézbe, minden előzetes ordibálás szükségessége nélkül. Ilyenkor kinyújtóztatom elgémberedett testemet, és jót mulatok, de anyuék valahogy nem értékelik a jó tréfákat.

Szép időben kifekszünk napozni kora délutánonként, a délevést követően, majd ha eleget levegőztünk, bevonulunk, és az étkezőben gondosan felügyeljük idősebb lakótársaink tápanyag felvételét, kivált anyuét, már csak annak érdekében is, hogy a számunkra tovább feldolgozott eledel megfelelő alapanyagokból álljon össze…

Mára itt be is fejezzük, s ha a fentiekhez hasonlóan fontos, érdekes mesélni valóink összegyűlnek, megint jelenkezünk.

Köszönjük az érdeklődést, és mindenkinek jó egészséget, és sok sikert kívánunk az új évben.

Viki és Misi

Érd, 2004. január 10.